Csontblog

Eleinte az udvaron sétáltam fel alá kb. 6x10 méteres távokat. Ez is rettenetesen kimerített. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha visszanyerjem az erőmet, de valahol muszáj volt elkezdeni.

A műtét után két hónappal tettem meg az első hosszabb sétámat. A háztömb körül. Mankóval. Úgy elfáradtam, mintha a Kinizsi 100-at gyalogoltam volna végig, viszont ezután rohamosan fejlődtem. Pár nap múlva már egy buszmegállónyi távot is le tudtam sétálni, majd pihenés után vissza.

Közben fokozatosan elkezdhettem elhagyni a mankót. Eleinte a lakáson belül mászkálhattam mankó nélkül, szigorúan tokkal. Ez nagyjából június közepén volt, a műtét után úgy két és fél hónappal. Augusztus elejére már teljesen elhagyhattam a mankót, csak hosszabb sétákhoz kellett használnom. A biztonság kedvéért mindig a kocsiban volt, mikor mentünk valahova, de egyre ritkábban volt szükségem rá. Valamikor ekkortájt a toktól is teljesen megszabadultam. Már elég kellemetlen volt a viselése, egyrészt a meleg miatt, másrészt azért, mert ahogy elkezdhettem hajlítani a lábamat, egyre könnyebben lecsúszott, és a térdnél lévő csukló valahova a sípcsontomhoz került, így elég nehéz volt lépcsőn közlekedni. A tépőzárak is kezdték elengedni magukat, állandóan kinyíltak a legkisebb erőltetésre is.

Augusztus elejére már segédeszköz nélkül is képes voltam megtenni kb. 2x2 buszmegállónyi távot, közben kisebb pihenéssel. Szeptemberben elmerészkedtem egy rövidebb kirándulásra, nem túl nehéz terepen. Nagyjából másfél órát sétáltam. Az egyenletlen terep miatt nagyon óvatosnak kellett lennem, elég lassan haladtam, mintha tojásokon járkálnék.

A lábam kezdte visszanyerni az erejét, szeptemberben közepétől már önállóan tudtam közlekedni, de az ízület még elég bizonytalanul működött. A legkellemetlenebb (és ez a mai napig előfordul, ha fáradt vagyok), hogy a térdem hátra tud csuklani egy picit. Ez valószínűleg nem negatív hajlás, csak teljesen egyenes a lábam. Ugyanolyan érzés, mint amikor előre csuklik össze az ember lába, csak ez megáll az ízületi tok megfeszülése vagy a protézis kialakítása miatt. A lényeg az, hogy ilyenkor teljesen át kell helyeznem a testsúlyomat a másik lábamra, hogy ki tudjak kecmeregni ebből a helyzetből. Kívülről úgy néz ki, mintha megbotlottam volna.

A hirtelen terhelést még nagyon sokáig nem volt képes viselni a műtött lábam. Ez egyrészt akkor volt gond, ha a szembe jövő járókelők elől hirtelen oldalra kellett volna lépni. Na, ezt nem tudtam megcsinálni, próbáltam messziről elkerülni mindenkit, ha nem sikerült, akkor ütköztem... A másik problémás helyzet az volt, amikor a másik lábam megcsúszott (pl. lépcsőn lefelé). Ilyenkor a testsúly hirtelen a műtött lábamra terhelt, ami egyből megadta magát, úgyhogy az ilyenekből legjobb esetben is hosszas szerencsétlenkedés lett, mire visszanyertem az egyensúlyomat. Szerencsére nagyobb esés nélkül megúsztam, de ez inkább csak az óvatosságomnak volt köszönhető.

Így visszaolvasva nagyon lassúnak tűnik a javulás, de amikor benne voltam, rohamos fejlődésnek tűnt. Szinte minden napra jutott valamilyen újabb dolog, amit meg tudtam csinálni, vagy egy kicsit jobban ment, mint előző nap. Nehéz időszak volt, de tele volt sikerélménnyel. Igazából az volt a legnehezebb, hogy nem tudtam, mennyire fogja visszanyerni a térdem a mozgásképességét, sokat segítettek a mindennapi kis sikerek abban, hogy lelkileg ne törjek teljesen össze.

A műtét után 2-3 hétig be volt kötve a seb. A varratszedés után még 2 napig maradt rajta kötés, utána már nem kellett. Ekkortól lehetett zuhanyozni is. Fürödni, vagy vízben áztatni addig nem szabad, amíg le nem esett róla az összes var. Ez a varratszedés után 1-2 hétig tartott.

Nekem a gyógytornász azt javasolta, hogy naponta kétszer dörzsöljem be a sebet egy contractubex nevű kenőccsel. Recept nélkül kapható a patikákban és segíti a sebgyógyulást, gátolja a hegképződést. A seb hajlamos letapadni, ami később okozhat kellemetlenségeket, úgyhogy azt ajánlotta, hogy a krémezésnél dörzsöljem végig először a sebbel párhuzamosan haladva a két oldalát, úgy, hogy a két kezemet egymással ellentétes irányban mozgatom oda vissza (a két kéz a seb két oldalán, egyszerre kb. 3-4 centis szakaszokat masszíroz), aztán ugyanezt a sebre merőlegesen is. Ez a vérkeringést is serkenti. Eleinte kellemetlen, de egy idő után meg lehet szokni.

A műtét során általában sérülnek kisebb idegek is, és ettől a bőr a seb egyik oldalán érzéketlen lesz. Ez nekem nagyon kellemetlen volt. Sokat lehet javítani rajta az érintett terület minél változatosabb stimulálásával. Én görgettem rajta ceruzát, meg mindenféle textíliákkal simogattam. Nagyon sokáig szinte semmilyen eredménye nem volt, de aztán fokozatosan elkezdett javulni. Először valamilyen bizsergő érzés kezdett visszatérni, aztán a normál bőrérzékelés. Még mindig nem tökéletes, de az érzéketlen terület majdnem teljesen eltűnt, talán egy térdkalácsnyi helyen maradt meg. Eredetileg kb. 2 tenyérnyi terület volt érintett.

A 16 nap kórházi gyógytorna után szélnek eresztettek azzal, hogy otthon folytassam. Elég sok gondom volt a gyakorlatokkal egyrészt mert még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy jól tartom-e a lábamat, másrészt a gyakorlatok felére nem emlékeztem, a maradéknak meg egy részét csak segítséggel tudtam megcsinálni. Ekkor még mindig csak fekvő gyakorlatoknál tartottunk, de a járáshoz álló gyakorlatok is kellenek. Ezekhez akkor még gyenge voltam, úgyhogy nem is tanították meg.

Ha a zárójelentésen rajta van, hogy a gyógytorna folytatása ajánlott, a háziorvos tud beutalót írni valamilyen területileg illetékes gyógytornára. Én ekkortájt nagyjából 1-2 háztömbnyi utat is csak pihenéssel tudtam megtenni, úgyhogy az szóba sem jött, hogy bárhová egyedül elmenjek. Kiderült viszont, hogy otthoni ápolás keretében lehet gyógytornászt is kérni a házhoz kötött betegeknek / sérülteknek. Ezt szintén a háziorvosnál lehet kérni, teljesen ingyenes. Nekem 1 hónapra írták ki, utána meg lehetett volna hosszabbítani, egyetlen feltétele az, hogy az ambuláns lapon szerepeljen az, hogy a gyógytorna folytatását javasolják. Ezt jó darabig alapból ráírják, de érdemes figyelni rá, ha valakinek kell. Hozzám csak 1 hónapig jött a gyógytornász, de az nagyjából elég volt, hogy a gyakorlatokat rendesen megtanuljam, meg eléggé megerősödjek, utána már önállóan is tudtam folytatni.

A gyógytornász hetente 2-szer 3-szor jött. Általában labdával tornáztunk. A labda egy speciális gyógytornához való labda, de helyette megteszi egy gumilabda, vagy egy nagyobb szivacslabda is (nagyjából focilabda méretű, és viszonylag puha kell, hogy legyen). Nagyon sok gyakorlatnál a labdát kellett a térdhajlatommal, vagy a lábfejemmel a földhöz szorítani. Hason fekve csináltunk nyújtógyakorlatokat is, amik a nagyobb hajlás eléréséhez kellenek. Ezt nem lehet egyedül csinálni. Én próbáltam családtagokkal is, de nem igazán vált be senki.

Az otthoni gyógytorna megkezdésekor még mankóval jártam, de részlegesen már terhelhettem a lábamat. A hónap végére eljutottam odáig, hogy lakáson belül már közlekedhettem mankó nélkül, de a tokot még mindig kellett hordanom. A gyógytorna mindig tok nélkül történt, az utolsó néhány alkalommal már álló gyakorlatokat is tanultam. Eddigre stabilan megtanultam egy gyakorlatsort, amit utána még hónapokig heti néhány alkalommal végigcsináltam. Mindenképpen érdemes azt a gyakorlatsort használni, amit gyógytornásztól tanult meg az ember, mert minden gyakorlat során vannak egyénre jellemző hibák, amiket a gyógytornász kijavít, és a gyakorlatok a műtét, meg a műtétet megelőző állapot alapján is személyre szabottak.

Én ezt a gyakorlatsort szoktam csinálni:

• Háton fekve (figyelni kell arra, hogy a derekam a földhöz szorítva maradjon):
  • egyik láb hajlítva, másik (műtött) láb nyújtva, térd alatt a labda, térddel lefelé nyomom majd fölengedem
  • ugyanaz, mint az előző, csak miután a térdet leszorítottam, felemelem az alsó lábszáramat nyújtott térdig, a lábfejemmel integetek, majd leengedem, a térdem végig leszorítva marad, csak azután engedem föl, hogy a lábamat leengedtem
  • az előző folytatása úgy, hogy a nyújtott lábat fölemelem addig, míg a combom párhuzamos nem lesz a behajlított lábam combjával, majd visszaengedem a labdára, térddel leszorítom, aztán a lábszáramat visszaengedem a földre
  • labda nélkül a nyújtott lábamat fölemelem addig, amíg a combom párhuzamos nem lesz a hajlított lábaméval, aztán visszaengedem, közben a lábfejemmel integetek; ezt minél lassabban csinálom, annál nehezebb
  • mindkét térd hajlítva, labda a két térd között, a térdeimmel összeszorítom, kiengedem
  • az előző folyatása, úgy, hogy a műtött lábamat ki is nyújtom, miközben a térdeimmel összeszorítom a labdát, aztán visszaengedem a földre, lazítok
  • labda a két térd között, a térdeimmel összeszorítom, felemelem a csípőmet, megtartom, visszaengedem, lazítok
• Ülve (nyújtott karral a hátam mögött támaszkodva, egyenes háttal):
  • mindkét láb nyújtva, a műtött bokám alatt a labda, lenyomom, felengedem (ugyanez egyenesen tartott, meg kifelé és befelé fordított lábfejjel is)
  • a labdát magam felé gurítva behajlítom a lábamat, majd visszafelé gurítva kinyújtom
  • a behajlított lábam talpa alá teszem a labdát, és belenyomom a szőnyegbe, majd felengedem
• Hason fekve:
  • a bokáim közé szorítom a labdát, majd térdhajlítással felemelem, a térdeimet addig hajlítom, ameddig tudom, majd visszaengedem
  • a lábujjaimra támaszkodok, a sarkaimat hátrafelé tolom, és a térdeimet felemelem a szőnyegről nyújtásig
• Állva (ehhez kell valamilyen kapaszkodó, pl. egy fotel háta, vagy valamilyen korlát):
  • haránt terpesz, elöl lévő térdet előre tolom, behajlítom (a másik követi), majd vissza
  • ugyanez fordított lábakkal
  • térdhajlítás kb. 90 fokig, lábszárak közben függölegesek (nem guggoló, inkább leülő mozdulat)
  • nyújtott lábbal lábujjhegyre emelkedés, vissza

Ez nagyjából 30-40 perc, mert eléggé lassan kell végezni a gyakorlatokat. Valami hasonlót érdemes hetente néhányszor végigcsinálni a műtét után legalább fél évig, meg később bármikor, ha valamiért túl lett erőltetve, vagy legyengült az ízület (pl. lázas betegség után). Az önálló gyógytornát én a műtét után 3 hónappal kezdtem. Az alap nálam a 10 ismétlés; ha jól vagyok 15 ismétlést szoktam csinálni; ha nagyon fáj a térdem, akkor csak hetet. A gyakorlatokat érdemes az egészséges lábbal is megcsinálni, mert a rehabilitáció alatt nem mozog annyit az ember, mint normálisan. Eleinte, amikor a műtött lábammal még nehezen mentek a gyakorlatok, segített ha az egészséges láb mozgását megfigyeltem.

A műtét után 4 héttel, 2008 május utolsó hetében vissza kellett térnem a klinikára a gyógytorna miatt. A kórházi gyógytorna kicsit több mint két hétig tartott, a legfőbb célja az volt, hogy minél jobban visszanyerje az ízület a mozgását. A fürdést leszámítva ez volt az egyetlen lehetőség, amikor a toktól megszabadulhattam.

Minden torna passzív és aktív mozgatásból állt. A passzív rész hossza negyed és fél óra között változott, attól függően, hogy hogy bírtam. Ilyenkor hanyatt fekvésben egy gépre kellett felfektetnem a jobb lábszáramat, valamennyire hajlított térddel. A gép ezután a törzsem felé tolta a lábamat, amitől a térdem behajlott. A maximális hajlásszög mindig úgy volt beállítva, hogy a végén egy kicsit feszüljön az ízület. Nagyon furcsa érzés volt, az egy hónap rögzítéstől teljesen elmerevedett. Olyan volt, mintha egy hosszú, nem túl rugalmas műanyag lapot építettek volna be a lábam térdkalács felőli oldalába. A passzív mozgatásnak tulajdonképpen az a célja, hogy ezt a merevséget feloldja.

A nyújtás teljesen simán ment, hiszen nyújtva rögzítették a lábamat. Ez a járáshoz nagyon fontos, enélkül a láb nem képes a testsúlyt megtartani a lépések közben. A kezdeti hajlás nálam 30 fok körül volt. A hajlásszöget mindig a nyújtotthoz képest mérik, nem a lábszár és a comb között. Így a nagyobb szög nagyobb hajlást is jelent, 0 fok a teljesen nyújtott. Térdprotézisnél legalább 90 fokos hajlás elérése a cél, mert ez kell ahhoz, hogy lépcsőn váltott lábbal lehessen közlekedni. Nálam a gyógytorna végére 120 fokot sikerült elérni, ez kb. a maximum, amit egy mesterséges térdtől várnak. Valamennyit még ez után is javult, szerintem olyan 15-20 fokkal tud most kevesebbet a műtött térdem, mint az egészséges.

Az aktív torna némelyik gyakorlata felért egy kínzással. Ennek célja az, hogy az ember képes legyen akaratlagosan is mozgatni az ízületet, és hogy az izmok minél jobban megerősödjenek. A hosszú passzivitás miatt az izmok teljesen elgyengültek, és a műtét eleve megviselte őket. Ez akkor nem látszott, mert a lábam eléggé be volt dagadva, de elég látványos mennyiségű izomtömeget vesztettem. A műtött lábam még most is láthatóan vékonyabb, mint a másik. Az egy hónap kényszerpihenő alatt a seb már nagyjából begyógyult, úgyhogy legalább az nem fájt.

Teljesen szokatlan érzés az, hogy az izmok nem reagálnak úgy, ahogy az megszokott (sőt, sokszor sehogy). Minden mozdulatra nagyon erősen kellett koncentrálnom, és akkor sem mindig sikerült. Volt olyan, hogy ha elég sokáig próbáltam valamit elkezdeni, akkor egy ideig semmi nem történt, majd anélkül, hogy éreztem volna a helyzetváltozást, egyszer csak sikerült, amit próbáltam. Egy ilyen gyakorlat volt az, amikor az ágy szélén ülve a lelógatott lábamat kellett megemelnem. Ez azért van, mert a műtét utóhatásaként nem csak az izomerő csökken, de az érzékelés is sérül valamennyire. A mozgás során az agy folyamatosan tájékoztatást kap az izmok feszességéről, ez ilyenkor nem működik teljesen jól, a feszességérzékelő receptoroknak is regenerálódniuk kell.

Mivel az izmokból szinte semmilyen visszajelzés nem érkezett, a lábam meg tökéletesen formátlan volt (ekkor még eléggé be volt dagadva, és végig volt fáslizva), fogalmam sem volt arról, hogy merre lehet a térdkalácsom. Ezeknél a gyakorlatoknál fontos, hogy ne forduljon sem kifelé sem befelé a láb, nekem nagyon nehezemre esett erre figyelni.

Állítólag már az is segít az idegpályák regenerálásában, ha csak elgondoljuk a mozdulatot, persze minél többször. Ez elején teljesen reménytelennek tűnik sokszor, hogy egy mozdulat valaha sikerülni fog, de érdemes minél többet próbálkozni, előbb-utóbb mind rá lehet venni az izmokat, hogy rendesen működjenek. Otthoni gyakorlásnál nekem segítséget jelentett az is, ha megcsináltam az adott mozdulatot a másik lábammal, és közben megfigyeltem, hogy milyen izmok hogyan működnek, vagy bizonyos gyakorlatokat egyszerre végeztem mindkét lábammal. A kórházi gyógytornánál a gyógytornász segít mindenben, nekem sokszor volt olyan érzésem, hogy ő csinálja helyettem a gyakorlatokat (ez persze nem volt igaz, egyből észrevette, ha valamit nem teljes erőbedobással csináltam).

Minden gyakorlatot ágyon fekve, vagy ülve kellett csinálnom, még nagyon messze voltam attól, hogy akár csak részleges testsúllyal a lábamra terheljek. Sok gyakorlatot egyedül nem is tudtam megcsinálni, csak a gyógytornász segítségével, de a két hét alatt látványos javulást értem el. Ezt persze akkor nem éreztem, mert a gyógytornász a fejlődésemmel azonos ütemben egyre nehezítette a gyakorlatokat is, úgyhogy minden torna ugyanakkora kihívást jelentett, mint az előző. Az aktív mozgás mindig le volt maradva valamivel a passzív mozgáshoz képest. A kórházi gyógytorna végén aktívan nagyjából 90 fokos hajlást tudtam elérni, gravitáció ellenében (pl. hason fekve térdhajlítás) még kevesebbet. Ebben az volt a furcsa, hogy mindig nagyobbnak éreztem a hajlítást, mint amilyen valójában volt, ha hátranéztem a lábamra, mindig meglepődtem.

Annak ellenére, hogy torna közben néha elég kellemetlenül éreztem magam, minden alkalommal nagyon jót tett. Torna után sokkal kevésebb fájdalmam volt, mint előtte. Ez a mai napig így van. Ha valamiért megerőltetem a térdemet, akkor tud fájdalmas lenni, de ha egy-két alkalommal végigcsinálom a gyógytornás gyakorlatsoromat, ez teljesen elmúlik.

Az aktív hajlásnak megfelelően a tokot is állították, úgy, hogy az általa megengedett maximális hajlásszög egy kicsit mindig kevesebb legyen, mint amire az ízület képes. Ennek köszönhetően sokkal jobban aludtam, sokkal kényelmesebb volt a fekvés. Annak ellenére, hogy már hajlott a lábam valamennyire, igyekeznem kellett minél több időt nyújtott, felpolcolt lábbal töltenem, egyrészt, hogy a duzzanat csökkenjen, másrészt amiatt, hogy el ne vesszen a teljes nyújtás képessége.

Hazamenni nem volt egyszerű. A klinika bejáratáig tolókocsival vittek le, viszont utána be kellett szállnom az autóba. Mivel a lábam egyáltalán nem hajlott, esélyem sem volt arra, hogy előre üljek. A hátsó ülésre ültem le oldalazva, aztán valahogy betolattam a másik oldali ajtóig és húztam magam után a lábamat. Még egy jó ideig csak így tudtam közlekedni.

Út közben nagyon furcsa volt, hogy mennyire színes a világ. Valahogy teljesen megszoktam a kórterem színeit, vagy inkább a színek hiányát. Fura volt látni az embereket az utcán, ahogy mennek a dolguk után, mintha mi sem történt volna. Számukra nem is történt semmi.

Otthon még meg kellett küzdenem néhány lépcsővel, úgyhogy teljesen kimerültem, mire végre le tudtam feküdni.

A lábamat még elég sokáig föl kellett polcolni. Ha jól emlékszem, lehet kapni a klinikán olyan szivacsvályút, amit bent használtak, de mi egy összehajtogatott polifoamot használtunk erre. Kaptam még egy ágyra rakható asztalkát is, eleinte ezen ettem, egyébként meg íróasztalnak használtam. Eleinte annyira gyenge voltam, hogy mindig meg kellett kérnem valakit, hogy szabadítson ki alóla, ha ki akartam menni. A WC-re is kellett magasítót vennünk, enélkül be sem fértem volna a helyiségbe a behajlíthatatlan lábam miatt.

A sebet jegelni kellett, amilyen sokat csak bírtam. Egyrészt mert csillapítja a fájdalmat, másrészt mert csökkenti a duzzanatot, ami a műtéti terület környékén alakul ki. Lehet kapni fagyasztható zselés tasakokat, de mi használtunk vízzel töltött sebészkesztyűt is. Mindenképpen érdemes konyharuhába, vagy párnahuzatba csavarni, mert lecsapódik rá a pára, és mindent eláztat viszonylag rövid idő alatt. Érdemes gyakran odébb rakni, a fagysérülések elkerülése miatt. A jég egyébként is zsibbaszt, de a műtét után viszonylag érzéketlen is a seb környéke.

Néhány nap múlva vissza kellett menni a kórházba varratszedésre. Nem volt fájdalmas, inkább hátborzongató. Teljesen megdöbbentő volt, hogy mennyire megkönnyebbült a lábam utána. A varratok egy idő után húzódnak, ez különösen akkor kellemetlen, mikor járni próbál az ember. Amíg ki nem szedték őket, nem is tudatosodott bennem, hogy azt a kellemetlen feszítő érzést ezek okozták.

Miután a varratokat eltávolították, még másnapig rajta kellett hagyni a kötést, utána zuhanyozhattam először. Amíg nem tűnik el az összes var a sebről, nem szabad, hogy víz érje, úgyhogy combtőtől lábszárközépig folpackba csomagoltuk a lábamat minden zuhanyzás előtt. Szerencsére van a földszinten egy zuhanyzóhelyiségünk, ami viszonylag tágas, így befért egy szék és egy felfordított vödör, amire a lábamat tudtam rakni. Mivel a tokot nem vihettem magammal, és mert a lábamat még mindig nem hajlíthattam be, a fürdés több emberes feladat volt. A lábamat egyedül nem tudtam föltenni a vödörre, és műtött lábamon nem értem el a lábfejemet, ezekben kellett segíteni. Ezt leszámítva nagyjából önállóan tudtam mosakodni, csak adogatni kellett a mindenféle dolgokat, amiket nem értem el. Leírhatatlan élmény volt 3 hét után először zuhanyozni.

Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy a mankó vizes ne legyen. Csak azután kaptam vissza, hogy megtörölköztem, de egy pár lépést így is meg kellett vele tennem a vizes padlón. Amennyire lehetett, megtöröltük, amint kiértem a szárazra, de ilyenkor mindig csúszik valamennyire, úgyhogy amíg nem terhelhettem a lábamat, addig fürdés után mindig volt mellettem valaki, amíg vissza nem jutottam az ágyamba.

Mászkálni nem nagyon tudtam, néha kimentem a konyhába vagy a teraszra ücsörögni egy kicsit, ez éppen eléggé elfárasztott. Fontos ilyenkor is a mozgás, ha más nem megy, érdemes minél többet ülni, mert a sok fekvéstől még jobban legyengül az ember. Ennyi idővel a műtét után a maximum, amire képes voltam, hogy megtettem néhány lépést oda-vissza a folyosón.

A tokot éjjel-nappal viselnem kellett, nem volt valami kényelmes tokban aludni. Egyébként is nehezen mozog ilyenkor az ember, de a toknak komoly súlya van, én akkor úgy éreztem, több kiló. Mindenbe beleakadt, és folyton belegabalyodott a takaróba, vagy hozzátépőzárazódott a lepedőhöz. Menetrendszerűen minden hajnalban arra ébredtem, hogy úszom a verejtékben, erre panaszkodtak a szobatársaim is a kórházban. Ahogy a gyengeség kezdett elmúlni, ez is eltűnt.

Négy héttel a műtét után kellett visszamennem a kórházba, hogy elkezdjem a gyógytornát.

Az őrzőből visszakerültem a kórterembe. Pont egy 4 napos hétvége volt (talán május elseje miatt), mindenkit hazaengedtek, aki élt és mozgott. Én nem nagyon mozogtam és alig éltem, úgyhogy maradtam. Egy ilyen műtétnél ha nincs semmilyen komplikáció, két hétig tartják a kórházban az embert. Ebből a két hétből egy hétig egyáltalán nem tudtam fölkelni. Mivel teljesen üres volt a kórterem, anyukámnak megengedték, hogy bent maradjon velem, ez nagyon nagy segítség volt.

Mielőtt az őrzőből kikerültem volna, megkaptam az utolsó adag fájdalomcsillapítót a gerinckanülbe, utána már nem kértem többet. Kipróbáltunk valamilyen fájdalomcsillapító tablettát, az is remekül működött, úgyhogy másnap reggel kihúzták a kanült. Ennek nagyon örültem, mert a kanül csöve végig a hátamra volt ragasztva, és az állandó háton fekvés miatt már eléggé nyúzta a bőrömet a rengeteg ragtapasz. Legnagyobb meglepetésemre a csont egyáltalán nem fájt, ezzel nagyon nagy szerencsém volt, csak magát a sebet éreztem, de ez sem volt elviselhetetlen fájdalom.

Valószínűleg a vérveszteség miatt nem nagyon volt étvágyam. Az olyan ételeket, amiknek erősebb illata volt, egyáltalán nem tudtam megenni, úgyhogy leginkább üres rizst, főtt krumplit, gyümölcsöket és zöldségeket ettem. Húst, meg édességet egyáltalán nem kívántam. Ez sokáig megmaradt, még azután is, hogy hazamentünk; egészen addig, amíg meg nem erősödtem valamennyire.

Az osztályon töltött első pár napon annyira gyenge voltam, hogy az ágytálat sem tudtam egyedül használni. Két kézzel kellett megkapaszkodnom az ágy fölött lévő kapaszkodóban, így tudtam felemelni magam annyira, amennyire kellett. A katétert meghagyták, amíg megerősödtem valamennyire, úgyhogy szerencsére nem kellett sokat küzdenem ezzel. A műtét után egyébként is célszerű sokat inni, de a katéter miatt még inkább, így kisebb az esélye a hólyaghurutnak. Amikor már kicsit jobban voltam, a katéter kezdett kényelmetlenné válni, úgyhogy kihúzták. Nem kellemes érzés, de ki lehet bírni. Kaptam valamilyen tablettát, ami szintén a húgyúti fertőzések megelőzésére szolgál, szerencsére nem is volt semmilyen ilyen jellegű problémám.

Ezután végre megszabadulhattam a kórházi hálóingtől, és hordhattam a saját ruháimat. A kötések miatt csak rövidnadrágot tudtam fölvenni, gondolom a hálóing is praktikus ilyenkor.

Nagyjából egy hétig csak a hátamon feküdni és ülni tudtam, ez nagyon kényelmetlen volt, főleg hogy magamtól szinte sosem alszom háton fekve. A keresztcsontom környéke annyira elzsibbadt, hogy még napokig érzéketlen volt azután is, hogy hazaengedtek. Ezen segített valamennyire a paskolás, meg a gyógytorna. Úgy egy héttel a műtét után tudtam először félig az oldalamra fordulni. Ha a derekam mögé tűrtem a takarót, akkor így is tudtam maradni egy ideig, így kicsit visszatérhetett az élet a zsibbadt részekbe. Egy idő után teljesen az oldalamra is tudtam fordulni. Ez nem volt teljesen kényelmes a felpolcolt lábam miatt, de jobb volt, mint állandóan háton feküdni. Elég nehéz volt megcsinálni, két kézzel kellett a matrac szélébe kapaszkodva az oldalamra húzni magamat, úgyhogy nem csináltam gyakran.

A lábamat továbbra sem mozgathattam, csak a trombózismegelőző torna volt engedélyezve: körzés és integetés a lábfejemmel. Ez élénkíti a vénás keringést, minden ágyhoz kötött beteggel érdemes minél gyakrabban csináltatni. Szintén a trombózis megelőzésére kaptam minden nap egy injekciót a hasamba, ezt még azután is kellett folytatnom egy hónapig, hogy hazaengedtek. A gyógytorna nálam a karjaim és a törzsem átmozgatására szolgált, ez is jót tett a zsibbadás ellen.

Nem emlékszem pontosan, hogy minden nap volt-e kötözés, vagy csak kétnaponta. Ilyenkor leszedik a kötést, áttörlik a sebet fertőtlenítőszerrel (ez eléggé kellemetlen), és újra bekötik. A seb elég ijesztő látvány nyújtott, ebben szerepe volt annak is, hogy a műtét előtti fertőtlenítéshez használt szer az egész lábamat narancssárgára festette, az a fertőtlenítő meg, amit kötözéshez használtak piros volt. A seb kék cérnával volt összevarrva, úgy nézett ki, mint egy kötözött sonka. A protézis miatti vágás több mint 50 centi, belülről megkerüli a térdemet. Az érműtét miatt volt még egy 20 centis sebem is. A csöveket elég hamar kihúzták, ettől eléggé féltem, de végül nem volt fájdalmas.

A sok kötés miatt akkor sem zuhanyozhattam volna, ha ki tudok menni a zuhanyzóba. Maradt a lavóros megoldás. A rongy (mosdókesztyű) jobban bevált, mint a szivacs, mert jobban le lehet vele mosni a tusfürdőt. A fürdés fénypontja az volt, amikor a végén egy kicsit áztathattam az egészséges lábamat a lavórban. Ezt az egyik őrzős nővérkétől tanultuk.

A műtét után napokig lázam vagy hőemelkedésem volt, ez a nagyobb műtéteknek normális mellékhatása. Amíg volt hőemelkedésem, intravénás antibiotikumot kaptam. Mikor már 1-2 napig lázmentes voltam (úgy 9-10 nappal a műtét után), megszabadultam az utolsó függeléktől is, az infúziós branültől, ezután már tablettás antibiotikumot kaptam, ezt kellett még szednem azután is, hogy hazamentem.

A trombózismegelőzés miatt a műtött lábam combtőig, a másik térdig volt fáslizva. Reggel és este újrafásliztuk. Ez kétemberes feladat volt: valaki tartotta a lábat, a másik fáslizta. Nagyon furcsa volt, hogy semmilyen tartása nem volt a lábamnak, össze-vissza nyaklott. A lábszáramnál fogva emelték fel, nyújtott helyzetben, ha egy kicsit is behajlott az nagyon kellemetlen volt a húzódó varratok miatt. A másik lábamat saját magamnak fásliztam.

Egy héttel a műtét után kaptam meg a tokomat, ami a lábamat rögzítette nyújtott helyzetben. Nagyjából a combom tetejétől a lábszáram alsó harmadáig tartott. Ezek a tokok tépőzárakkal rögzíthetők, és térdben állítható, hogy mekkora hajlást engednek meg, két oldalt fém sínekkel. A tok, amit a klinikán adtak, elég szerencsétlen konstrukció. Elég nehéz is volt, a tépőzárai meg leginkább mindenhez szívesebben tapadtak, mint a saját ellenoldalukhoz. Elvileg a TB 1 tokot támogat évente (támogatással volt 17000Ft), hát, ezek a tokok messze nem bírják 1 évig. Én összesen talán 5 hónapot hordtam, de egy idő után már mindenféle darabok törtek le róla, a tépőzárak meg folyamatosan szétnyíltak a legkisebb terhelésre is.

Ezzel a tokkal állhattam fel először. Ez gyógytornász jelenlétében szokott történni, az ember magától a műtött lábával azt sem tudja, hogy szálljon le az ágyról. Először csak fölálltunk, és egy járókeretre támaszkodva ácsorogtam egy darabig, nagyjából fél percig, aztán leesett a vérnyomásom, úgyhogy fekhettem vissza. Másnap újra próbálkoztunk, akkor már jobban ment. Mivel az összes járókeret nagyon alacsony volt, az alacsony vérnyomásom miatt nem volt szerencsés, előre hajolva mászkálnom, és már egyébként is volt tapasztalatom könyökmankóval, nagyon hamar áttértünk arra.

Gyengébb, szédülős vagy idősebb betegeknél a járókeret a szokásos megoldás, mankóval nehezebb egyensúlyozni. A klinikának vannak járókeretei, de érdemes inkább sajátot bevinni, mert kevés van. Vicces, amikor 6 ágyhoz kötött beteg osztozik két járókereten. Roppant találékonyan el tudtuk juttatni egymáshoz a keretet, ha épp nem annál volt, akinek kellett. A járássegítő eszközt is támogatja a TB, de ugyanannak az embernek nem írnak ki egyszerre járókeretet és mankót is. Érdemes végiggondolni, és a gyógytornásszal megbeszélni, hogy melyik a megfelelőbb. A keret általában nagyobb stabilitást nyújt, viszont nem nagyon lehet vele lépcsőn közlekedni. Érdemes minél előbb kiíratni és beszerezni, hogy megfelelő magasságúra beállított eszközzel lehessen gyakorolni. Ezeket is meg lehet venni a klinika gyógyászati segédeszköz boltjában. Nekünk volt már régebbről mankónk, úgyhogy azt használtam.

Mankónál vigyázni kell arra, hogy vizesen rettenetesen csúszik, különösen csempén. Ez akkor is így van, ha csak éppen nedves. Mivel a műtött lábat nem szabad terhelni (és nem is lehet, én remekül ugráltam fél lábon, amikor kicsúszott a műtött lábam melletti mankó, amíg vissza nem nyertem az egyensúlyomat), érdemes erre nagyon vigyázni, és fölmosás után megvárni amíg teljesen föl nem szárad a padló.

A mankóval amíg bent voltam a kórházban, csak kórterem másik végéig sétáltam el, meg vissza, ez éppen elég fárasztó volt. A műtött lábamat egyáltalán nem volt szabad terhelni, csak letehettem a földre. Nem is lett volna erőm fölemelve megtartani. Kb. 10 nappal a műtét után tudtam először kimenni a mosdóba. Nagyon furcsa érzés volt járkálni, az izmok nem tartották rendesen az ízületet, minden lépésnél kattogott, meg kongott, pedig a toktól nem is tudtam behajlítani. Az sebészem azt mondta, ez normális, és el fog múlni. Tényleg elmúlt, viszonylag rövid idő alatt.

Szokták javasolni, hogy minél többet üljön ki az ember az ágy szélére a műtött lábat lelógatva. Ez nekem nagyon kellemetlen volt. Ahogy letettem a lábam a földre, rögtön úgy éreztem, szét akar szakadni a bele toluló vér miatt. Mivel az ágy elég magas volt, egy székre kellett raknom a lábamat, de még így sem volt valami kényelmes. Inkább fölálltam és sétálgattam, akár 5-6 lépést is... Normális esetben nem ennyire gyengék a protézises betegek, a két csípőprotézises (nem rákos, porckopásos) szobatársam két nappal a műtéte után már vígan mászkált. Nekik már a műtét után pár nappal bemozgatni az ízületet. A tumorprotézis komolyabb műtéttel jár, több időt kell hagyni, hogy a csonttal összenőjön, és több izmot érint a beavatkozás, úgyhogy emiatt jóval lassabb a felépülési idő a sima ízületi protézisekéhez képest.

A műtét után az őrzőbe kerültem. Ez valami szubintenzív féle. Nincs monitor, de óránként mérnek vérnyomást, és egy nővér állandóan ott van a betegekkel. Nem minden műtét után kerül az ember ide, a biopsziám után egyből visszavittek az osztályra.

Az egész jobb lábam végig volt fáslizva, alatta vastagon bepólyálva, és két cső lógott ki belőle. Ezek a műtét helyéről vezetik el a keletkező savót egy tartályba. A tartályt kicsit összenyomják, hogy elszívja a folyadékot. Minden tartálycserénél felírják, hogy mennyi anyag gyűlt össze benne, ha hosszabb idő alatt kevés, akkor távolítják el a csövet. Nálam néhány napig volt bent mindkét cső. Nem egyszerre szedték ki őket; ha jól emlékszem 1-2 nap telt el a kettő között.

A spinális érzéstelenítés után 24 óráig feküdni kell. Ez nekem nem okozott gondot, mert a műtét után annyira gyenge voltam, hogy amúgy sem nagyon volt kedvem ugrálni. A műtét után talán 1 órán keresztül még nem tanácsos semmit inni, utána is azt ajánlják, hogy eleinte lassan, kis kortyokkal próbálkozzon az ember. Ezzel az esetleges rosszulléteket próbálják elkerülni. Enni szerintem nem is kaptam a műtét napján, talán csak pár szem kekszet. Nem mintha hiányzott volna. Kaptam egy kancsó teát az éjjeliszekrényre, bele egy infúziós szerelék csövét, amit szívószálnak tudtam használni.

A rengeteg infúzió miatt előfordulhat, hogy már azelőtt megtelik a hólyag, hogy a gerincérzéstelenítés hatása teljesen elmúlna. Mivel a hólyag már az elzsibbasztott területen van, nincs vizelési inger. Nekem a derekam szokott fájni ilyenkor. Ennél a műtétnél katéterem volt, úgyhogy ezzel nem kellett foglalkoznom, de elég erős haspréssel szerencsés esetben tud vizelni az ember. Fekve különösen nagy élmény.

Az első őrzőben töltött napomról csak részletekre emlékszem. A vérveszteségtől nagyon gyenge voltam, a vérnyomásom nem nagyon akart 80 fölé menni. A gerinckanülön keresztül egy gép adagolta az érzéstelenítőt, ezt végül az alacsony vérnyomásom meg a rosszulléteim miatt leállították, és az eredetileg tervezett narkotikum helyett valami gyerekadag morfiumot adtak néhány óránként, attól csak kicsit voltam rosszul. Nem emlékszem, hogy bármiféle fájdalmam lett volna.

Amíg ott voltam, folyamatosan infúziót kaptam. Ez főként folyadék- és elektrolitpótlás volt, de kaptam antibiotikumot is. Meg két egység vért is adtak. Emlékszem, hogy a csap alatt melegítette a zacskókat a nővér, mert állandóan meg akartam fagyni az infúziótól. Amikor vért kap az ember, nagyon lassan kezdik engedni, és közben figyelik, hogy nem okoz-e allergiás reakciót. A keresztpróba segít kiválasztani a legjobban megfelelő vért, de így is előfordulhat, hogy valamiért a szervezet nem tolerálja. Ilyenkor leállítják a transzfúziót. Én elég sok vért kaptam, de szerencsére sosem volt vele problémám.

Fürdetni az éjszakás nővérek szoktak. Az őrzőben hajnalban volt mosdatás. Lavórból szivaccsal. Tusfürdőt, szivacsot vagy rongyot, meg fogkefét a műtét előtt kellett összekészítenem; nem emlékszem, hogy került föl az őrzőbe.

Többször volt bent a sebészem és az aneszteziológusom is. Az aneszteziológus felügyeli a betegeket amíg az őrzőben vannak. Ő állította be a fájdalomcsillapítóm adagját is.

Lényegében egész nap lehettek mellettem látogatók. Van olyan, akire nem is emlékszem, hogy bent volt. Állítólag felváltva voltam rosszul és vigyorogtam az emberekre. Általában a műtét utáni nap reggelén leköltöztetik az betegeket az osztályra, én maradtam még egy napot a rozoga állapotomra való tekintettel. A második nap már felülhettem, a lábamat meg sem tudtam mozdítani, csak valamennyire a lábfejemet. Egy szivacs vályúval volt fölpolcolva, ezzel együtt odébb tudtam rakni, ha nagyon kellett. Ez így is maradt pár napig.

A szövettan eredményét egy szerdai napon tudtam meg. Parostealis osteosarcoma. Ez egy lassan fejlődő rosszindulatú csontdaganat, ami a csonthártyából indul ki. Az orvos egyből közölte, hogy az érintett csontszakaszt, meg alatta / fölötte valamennyit az egészséges részből is el kell távolítani. Kapok helyette egy protézist, viszont szerencsém van, mert gyógyszeres kezelésre nem lesz szükség. A gyógyszeres kezelés egyébként kemoterápiát jelent, de valamiért minden orvosom következetesen gyógyszeres kezelésnek nevezi. Általában már a műtét előtt elkezdik a kemoterápiás kezelést, a műtét után van egy rövidebb szünet, utána további kezelések jönnek. Annál a daganattípusnál, ami nekem volt, nem szoktak kemoterápiát alkalmazni, úgyhogy egyből ki is tűzte a műtét időpontját következő hét keddre.

Hirtelen azt sem tudtam, mit kérdezzek. Ha azt mondja, amputálni kell a lábamat, akkor is kevésbé döbbentem volna meg. Próbáltam megtudni, mivel jár ez, mennyire korlátozza a mozgásszabadságomat egy ilyen műtét. Nem kaptam túl megnyugtató válaszokat. Annyit tudtam, hogy normál életvitelre leszek képes, és hogy sosem szabad majd futnom. Igazán nem is az rázott meg, hogy rákom van, ami akár halálos is lehetne, hanem az, hogy nem fogok tudni sportolni. Akkor úgy gondoltam, hogy így nem is érdemes élni.

Nem egészen 1 hét nem túl sok idő. Ez alatt kellett még egy mellkas-röntgent, egy EKG-t, meg mindenféle laborokat csináltatni, és ezek leleteivel az altatóorvos elé járulni. Elmesélte, hogy a műtét gerincérzéstelenítésben fog zajlani, és kapok egy epidurális kanült is, amin keresztül fájdalomcsillapítót kapok néhány napig.

Már a műtét előtti napon be kellett feküdnöm a kórházba. Vettek vért a vérválasztáshoz. Ezt nagyobb műtétek előtt rutinból megcsinálják. Amikor az ember vért kap, nemcsak az ABO-vércsoportnak és az RH-faktornak kell egyeznie, egy rakás egyéb dolgot is vizsgálnak. Mindig történik keresztpróba is, amikor azt vizsgálják, hogy a páciens vére hogyan reagál a donorvérre. Ezért a vércsoportrendeléskor kémcsőben utazik a beteg vére is a papírokkal, hogy a legmegfelelőbb vért tudják kiválasztani. Kaptam még egy kórházi hálóinget, egy lepedőt törölközőnek, meg valamilyen antiszeptikus lemosót, hogy reggel ezekkel felszerelkezve zuhanyozzak le.

Reggel lezuhanyoztam, kaptam egy nyugtatót, aztán az ágyammal együtt letoltak a műtőbe. Azt hiszem, volt olyan érzésem, hogy nem akarok ott lenni. Mindenki nagyon kedves volt, branült már lent a kórteremben kaptam a karomba az infúzióhoz, beadták a gerincembe az érzéstelenítőt és beszúrták az epidurális kanült is. Egyik sem igazán fájdalmas, az érzéstelenítésnél a legkellemetlenebb, amikor a fertőtlenítőszert ráspriccelik. A kanül bekötése kellemetlen, de inkább csak furcsa érzés. A gerinckanül a vállamra volt kivezetve, a csövet végig a hátamhoz ragasztották. Amikor hatott az érzéstelenítés, kaptam egy katétert is, aminek nem örültem, de később nagy hasznát vettem.

Furcsa érzés, mikor gerincérzéstelenítésben mozgatják az ember lábát. Deréktól lefelé teljesen érzéketlenné váltam, de amikor áttettek a műtőasztalra, valahogy mégis éreztem a helyzetváltozást. Már ott volt a műtőben a protézisem különböző dobozokban egy bevásárlókocsiban. Kértem, hogy mutassák meg, de a sterilitás miatt mindent csak közvetlenül azelőtt vesznek elő a csomagolásból, hogy beépítenék. A protézist több darabból állítják össze, és a szereléshez szükséges eszközök is a csomagban vannak, ezért volt tele az alkatrészekkel a kocsi. Az én protézisem nagyjából a combcsontom alsó harmadát pótolja, de utána is jó hosszan benyúlik a velőüregbe. A sípcsontom teteje is áldozatul esett, mivel a protézis úgy van kialakítva, hogy a térdizület mindkét csontján kiváltja az izületi felszínt. A térdkalácsomat azért meghagyták.

A műtét alatt félig éber állapotban voltam, félig aludtam. Emlékszem, hogy sokat beszélgettem az aneszteziológussal, de a 7 órás műtétet nem érzékeltem olyan sok időnek. Valahogy olyan emlékem van róla, hogy időnként magamhoz tértem egy kicsit, aztán aludtam tovább. A csontfűrészelésre és még sok mindenre egyáltalán nem emlékszem. Amikor kalapálták be a protézist a velőűrbe, olyan érzés volt, mintha a érzéstelenített rész fölötti első csigolyámat kopogtatnák alulról. Kicsit furcsa volt, de valahogy akkor ezek közül semmi sem érdekelt igazán, inkább csak aludni akartam.

Műtét közben (számomra csak utána) derült ki, hogy a daganat körbevett egy artériát is, ezt is el kellett távolítani, ezért az eredetileg 3 órásra tervezett műtét 7 óráig tartott, emiatt az összes utánam következő műtétet törölték. A combomból vettek ki egy vénát, ezzel pótolták. Szoktak mesterséges eret is használni, de fiataloknál inkább a sajátér-beültetés a megszokott, mert ezzel jobb eredményeket lehet elérni. Elég sok vért vesztettem — gondolom az érműtét miatt &mdash úgyhogy már a műtőben kaptam vagy 3 egységet, de ezt is csak később tudtam meg. A műtét után félálomban az őrzőbe kerültem.

Általában többféle vizsgálaton esik keresztül az ember, mielőtt felállítanák a diagnózist. Ezek között majdnem biztos lesz egy röntgenfelvétel és valamilyen fajta biopszia, azaz szövettani mintavétel. A tényleges diagnózist csak a vett minta elemzésével tudják felállítani. Én fölsorolom az összes vizsgálatot, amivel a csontproblémáim kapcsán találkoztam, ezek közül nem feltétlenül végzik el mindegyiket, az orvos a konkrét probléma alapján dönt, hogy melyek azok, amikre szükség van. Előfordulhat, hogy van olyan vizsgálat is, amivel én nem találkoztam.

Ideális esetben a vizsgálatkérő lapon rajta lesz, hogy miért kérik a vizsgálatot. Ez nagy segítség a radiológusnak, mert ez alapján tud döntéseket hozni, például hogy kell-e kontrasztanyagot használni, és a kapott képek értékelésében is segítik. Minden vizsgálatra vinni kell az előző vizsgálatok eredményeit. Ez általában a röntgenfelvételt, és a vizsgálni kívánt területről készült egyéb felvételeket jelenti, a többi lelet inkább csak zavaró az értékelő orvosnak. Ezeket általában oda kell adni, és csak a vizsgálat eredményével együtt adják vissza. Egy CT vagy MR vizsgálat után akár néhány napot is kell várni a leletre.

Röntgen

Valószínűleg ezzel találkozik először mindenki. A vizsgálathoz fel kell feküdni egy asztalra, ami rendszerint rettentő hideg. Nekem kétirányú felvétel készült a térdemről, egy háton fekve, egy meg valami kifacsart oldalfekvésben. Ha elkészült a felvétel, kint meg kell várni, amig megnézik, nem mozdult-e be, mert ha igen, lehet, hogy meg kell ismételni.

Az én oldalirányú röntgenem valahogy így nézett ki:

 A piros karikában az a felhőszerű képződmény a daganat. Önmagában egy röntgen alapján nem szoktak diagnózist felállítani, mert különféle elváltozások nagyon hasonlíthatnak egymáshoz.

CT

Sokszor készítenek CT felvételt is a területről, mert ez alapján sokkal pontosabb képet tudnak kapni az elváltozásról és a környékéről. Ez egy későbbi műtét, meg a diagnózis szempontjából is hasznos. A CT tulajdonképpen röntgen, csak a vetületi kép helyett rétegfelvételeket készítenek. A sima röntgenfelvételnél sokkal részletesebb, olyan, mintha a vizsgált terület szeleteiről készítettek volna felvételeket. Ugyanúgy semmit nem érezni vizsgálat közben, mint a sima röntgennél. A leleteket vagy filmen, vagy CD-n adják oda, meg a radiológus szakvéleményét papíron.

Ez a felvétel a combcsontról készült a térdkalács magasságában. A fehéren világító rész a csont.

A CT egy gyűrű, egy automatikusan működő ággyal. Az ágy elég keskeny, nekem nem fér el rajta a karom a törzsem mellett, pedig nem vagyok különösebben széles. Csak az a testrész fog a gyűrű belsejébe kerülni, amit vizsgálnak. Ha ez pont az ember koponyája, akkor sincs igazán bezártságérzés, mert a gyűrű elég nagy átmérőjű. Bár nekem sosem volt klausztrofóbiám, úgyhogy nem tudom, mennyire zavaró.

Nekem majdnem minden CT-m kontrasztanyagos volt. A kontrasztanyag, amit használnak, egy jódvegyület, intravénásan adják be. Ezzel tulajdonképpen a vért teszik láthatóbbá a felvételen. Ez azért fontos, mert a rosszindulatú daganatokban sokszor nagyon dús az érhálózat, így ezzel a felvétellel plusz információt lehet nyerni.

Kontrasztanyagos CT előtt néhány órával (a legutóbbi tájékoztatón, amit kaptam 4 óra volt) már nem szabad enni. Ez azért van, mert a kontrasztanyag okozhat rosszullétet. Ha hasi felvételek is készülnek, akkor a vizsgálat előtt valószínűleg meg kell inni vagy másfél liter folyadékot is, ezt általában ott adják.

Általában először (kontrasztanyag nélküli) natív felvételek készülnek, a kontrasztanyagot ezek elkészülte után intravénásan adják be. Általában branülön keresztül, ez egy kis műanyag cső, amit a vénába vezetnek, és mindenféle infúziós szereléket lehet hozzá csatlakoztatni. Előfordul, hogy csak bekötik a kontrasztanyagot, és egy pumpa automatikusan adagolja. Mindenképpen szólnak, amikor elkezdik adagolni, mert elég fura érzés. A tájékoztató szerint fémes érzést, émelygést (ezt még sosem tapasztaltam), vizelési ingert, meg melegségérzetet okozhat. Ez nekem egyrészt a torkomban volt olyan érzés, mintha ittam volna valami töményet, alul meg olyan volt, mintha elöntött volna valamilyen meleg folyadék.

Egy vizsgálat legalább 20 percig tart, elég unalmas. Nem tudom, miért nem raknak érdekes képeket a plafonra.

Érdemes a vizsgálat után sokat inni, mert a jódos kontrasztanyag terheli a veséket. Én egyébként is mindig szomjas vagyok utána.

MR

Az MR vagy MRI a lágy részekről sokkal részletesebb képet ad, mint a CT. Ennek segítségével állapítható meg, hogy a daganat lágy részeket érint-e. Az MR készülék tulajdonképpen egy nagy mágnes, emiatt nagyon fontos, hogy az ember ne viseljen semmilyen fémet. Vannak olyan sebészetben használt fém klipek, amik szintén nem kerülhetnek MR-be. Ha valakinek bármilyen implantátuma van, érdemes rákérdezni, hogy MR-kompatibilis-e.

Kinézetre az MR készülék nagyon hasonló a CT-hez, csak működés közben sokkal hangosabb. Van ahol adnak füldugót, van ahol nem. Előfordulhat, hogy itt is adnak kontrasztanyagot, de én nem kaptam. Ennél a vizsgálatnál sem lehet semmit érezni, leszámítva azt, hogy a mozdulatlan fekvés egy idő után elég kényelmetlen. Ez is legalább 20 percig tart. A CT-hez hasonló rétegfelvételek készülnek. Ezt a leletet is CD-n vagy filmen adják oda, meg a radiológiai szakvéleményt.

Ezek a képek szintén a térdkalács magasságában készültek a csontról. Az MR felvételen a csontok feketék. A fehéren világító foltok valószínűleg erek.

Scintigráfia

Ennél a vizsgálatnál intravénás injekció formájában adnak valamilyen izotópot. Ez a csontelváltozásoknál egy technécium izotóppal jelzett foszforvegyület. Ezzel tulajdonképpen a sejtek anyagcseréjét tudják figyelni. A daganatsejtek anyagcseréje általában gyorsabb, mint az egészséges sejteké, ezért bennük halmozódni fog az izotóp. Az izotópok bomlanak, közben gamma-sugárzás keletkezik, ezt detektálják egy ernyővel.

A vizsgálatnak több fázisa van. Először a kontrasztanyag beadása után készítenek felvételt, ezzel az érhálózatról tudnak képet kapni. Ezután van egy másfél órás szünet, közben meg kell inni legalább 2 liter folyadékot. Ezalatt az idő alatt az izotóp beépül a csontokba, ezután készülnek az újabb felvételek.

Készülni szokott egésztest vizsgálat, meg részletesebb kép arról a részről, ahol a probléma van. Az egésztestvizsgálat azért fontos, mert így kiderülhet, hogy vannak-e egyéb helyen áttétek. A testrészre vonatkozó vizsgálat meg plusz információt ad az orvosoknak a daganat aktivitásáról.

Talán ez a legunalmasabb vizsgálat. Itt is mozdulatlanul kell feküdni negyedórákon keresztül, talán ez a leghosszadalmasabb vizsgálat. Itt általában nem az ágy mozog, hanem a detektor. Ez eddig minden vizsgálatomnál egy sík lap volt. Itt sem lehet semmit érezni, de ha külön koponyavizsgálatra is szükség van, akkor kicsit kellemetlen lehet, hogy elég közel jön a detektor. Olyan érzése van tőle az embernek, hogy mindjárt ráesik az egész.

Itt nem adnak inni, úgyhogy az 2 liter folyadékról előre kell gondoskodni. Engem eddig az iszogatós résznél mindig kiengedtek, úgyhogy venni is lehet. Mivel az ember sugároz még a vizsgálat után egy ideig, egy pár napig nem célszerű kisgyerek közelében tartózkodni. Fontos, hogy a csontsejtekben sérülések után is fokozott anyagcsere folyik. Ezért a vizsgálat előtt meg kell említeni mindenféle balesetet, ami a vizsgálat előtti néhány héten belül történt. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egy esés is okozhat kisebb sérülést, amit a felvételen látszani fog.

Itt csak a szakvéleményt szokták odaadni, esetleg az egésztestfelvételt papíron kinyomtatva. Maga a felvétel pontokból áll, ahol a pontok sűrűbbek, ott vettek fel a sejtek több izotópot. Előfordul, hogy a vizsgálat közben látszik egy monitoron a készülő kép. Érdemes tudni, hogy az izotóp ott is dúsulni fog, ahol beadták, tehát ott is fog látszani egy sűrűbb ponthalmaz. A másik ilyen rész a hólyag, mert a vérben lévő izotóp egy része a vizelettel kiválasztódik. Ezeket a részeket nem szokták figyelembe venni a vizsgálat értékelésénél. Ezen a felvételen is ki vannak takarva. Ez a felvétel már a műtétem után készült, ott, ahol a protézis van, nem volt kontrasztanyag dúsulás, ezért van hirtelen vége a combcsontnak.

Itt is érdemes a vizsgálat után sokat inni, hogy a fölösleges izotóp minél gyorsabban ki tudjon ürülni, meg hogy ne terhelje annyira a veséket.

Biopszia

A végleges diagnózist csak szövettani vizsgálat után mondják ki. Azoknál a daganatoknál, amik a képalkotó eljárásokkal kapott eredmények alapján jóindulatúak, előfordulhat, hogy csak a műtét során eltávolított szövetről készül szövettani vizsgálat. Ha ez nem elegendő, akkor először biopsziát végeznek. Ilyenkor valamilyen módon mintát vesznek az elváltozásból és ezt küldik szövettani vizsgálatra.

A biopsziának többféle módja van. Tűbiopsziánál egy nagyobb tű segítségével vesznek mintát. Ebben nem volt részem, nálam incizionális biopsziát végeztek, ez tulajdonképpen egy műtét, gerincérzéstelenítésben végezték, nagyjából egy 10 centi körüli heg maradt utána, és a daganat egy részét el is távolították, úgyhogy az éjszakai fájdalmak ezután meg is szűntek. 2-3 hétig mankóval kellett járnom utána.

A csontszövetekből vett mintát először dekalcinálják. Ez azt jelenti, hogy a csont meszes vázát feloldják, hogy csak a csontsejtek maradjanak. Ez több hétig is eltarthat, úgyhogy a szövettani eredményre elég sokat kell várni. Én éppen elkezdtem újra a saját lábamon járkálni, mikor elkészült.

Nehéz megmondani, hogy mikor kezdődött. 2001-től voltak problémák a térdemmel, de ezeket kezelték és néhány apróbb kellemetlenségtől eltekintve teljesen rendbejött. Futottam, úsztam, fociztam, sziklát másztam, túráztam. Egyiket sem vittem túlzásba, de azért majdnem minden nap sportoltam 1-2 órát. Nagyon ritkán fájt. Főleg éjszakánként. A kórelőzmények miatt izületi gyulladásra gyanakodtak, erre utalt az is, hogy főleg akkor jött elő, amikor valami miatt hosszabb ideig nem mozogtam. Kaptam rá gyógyszert, meg Fastum gélt. Ezzel jól el is voltam évekig.

Aztán 2007 őszén elkezdtek sűrűsödni a fájdalmas éjszakák. Volt, hogy csak éppen annyira fájt, hogy a fölébredtem, éreztem; de volt, hogy annyira, hogy nem is tudtam aludni. Ez még mindig csak havonta 1-2 alkalom volt.

Megfigyeltem, hogy azután fáj éjszaka, ha sokat állok. Futás vagy bármilyen más olyan terhelés után, amikor mozog az izület, nem volt semmi problémám. A fájdalom reggelre mindig elmúlt. Változtattunk a gyulladáscsökkentő adagolásán, és sokkal több Fastum gélt használtam. Volt, amikor hideg vizes ronggyal borogattam. De sokszor csak fölkeltem és kivártam, míg enyhül annyira a fájdalom, hogy tudjak aludni. 1-2 óra olvasás mindig elég volt.

Sajnos tovább romlott a helyzet. A fájdalom egyre inkább kisugárzott a térdemről az alsó lábszáramra. A fájdalmas éjszakák után nappal is valahogy merevnek tűnt az izület, mintha be lenne dagadva, de kívülről nem látszott semmi. Ha leguggoltam, úgy éreztem, mintha valami lenne a térdem fölött hátul, ami nem engedi, hogy teljesen behajlítsam a lábam. Az háziorvos nem érzett semmilyen duzzanatot, de végül 2008 januárjában visszakerültem az ortopédsebészhez, aki 2002-ben műtött.

Eddigre már heti 3-4 éjszakát ébren töltöttem, és sokszor már nappal is fájt a lábam a térdemtől lefelé majdnem a bokámig. Elég instabilnak éreztem az izületet, ha hirtelen irányt váltottam — mondjuk mert ki kellett kerülnöm valakit a járdán —, úgy éreztem mintha szét akarna csúszni. Sokat mászkáltam fel-alá éjszaka, mert az (elentétben a fájdalomcsillapítókkal) enyhített a fájdalmon.

A csontdaganatok egy részét véletlenül fedezik föl, mikor valamilyen sérülés miatt röntgent készítenek. Ez a törés lehet amiatt is, hogy a daganat gyengítette a csont szerkezetét, de lehet teljesen véletlen is.

A többiek álalában valamilyen fájdalom miatt fordulnak orvoshoz. Nagyon jellemző az éjszakai fájdalom, ami nem terhelés hatására jelentkezik (sőt, nálam terhelés hatására enyhült). Előfordulhat még duzzanat is, meg vérbőség. Nagyon sokszor sportsérülésnek, vagy izületi gyulladásnak gondolják, és eszerint is kezelik. Ezzel sok időt lehet veszteni. Érdemes tudni, hogy a csontdaganatok nagy része jóindulatú, és ezek is lehetnek ugyanolyan fájdalmasak, mint a rosszindulatúak. Szóval nem érdemes rögtön pánikba esni, de érdemes minél előbb ortopéd szakorvoshoz beutalót szerezni. Csontdaganatokkal kevés orvos foglalkozik, mert nagyon ritkák. Sok orvos az egész praxisa során nem találkozik ilyen beteggel.  Emiatt az Ortopédiai Klinika az országos központ ezeknek a betegségeknek az ellátásában. Előbb-utóbb a betegek nagy része eljut ide, de a máshol kezeltek orvosai is szoktak konzultálni itteni szakemberekkel. Kisebb kitérő után ide kerülem én is.

Amikor kiderült, hogy osteorsarcomám van, próbáltam kideríteni, mi vár rám. Rá kellett jönnöm, hogy magyarul alig találni használható információt a témáról. Rengeteg rákkal foglalkozó anyag van, de úgy éreztem, ezek nem igazán nekem szólnak.

Ennek két fő oka volt. Az egyik az, hogy ez a betegség általában fiatal korban jelentkezik (nálam 30 éves koromban diagnosztizálták, de inkább kamaszkorban vagy fiatal felnőttkorban fedezik fel). A daganatos betegek nagy többsége jóval idősebb, a legtöbb tájékoztató nagyon keveset foglalkozik olyan kérdésekkel, amik csak a fiatalabbakat érdekelnék.

A másik ok az volt, hogy a csontrák ritka betegség. Minden daganatos betegségnek következményei vannak, amikkel együtt kell élnünk. Ez minden daganattípusnál más és más. Nem túl meglepő, hogy leginkább azokról írnak, ami sok embert érintenek. Amikor próbáltam megtudni valamit arról, hogy egy tumorprotézissel mennyire lehet/szabad aktív életet élni, gyakorlatilag semmit sem találtam.

Nagyon sok mindent megtudtam az orvosoktól és nővérektől, de vannak dolgok, amiket nem tőlük érdemes megkérdezni, hanem más (volt) betegektől. Sok kérdésemre találtam választ angol nyelvű oldalakon, de nem nem mindenki vágyik arra, hogy idegen nyelvű (gyakran orvosi szakkifejezésekkel teletűzdelt) oldalakban bogarásszon. Voltak dolgok, amiket a saját bőrömön tanultam meg. Ezeket szeretném összegyűjteni ezen a blogon.