A műtét után 4 héttel, 2008 május utolsó hetében vissza kellett térnem a klinikára a gyógytorna miatt. A kórházi gyógytorna kicsit több mint két hétig tartott, a legfőbb célja az volt, hogy minél jobban visszanyerje az ízület a mozgását. A fürdést leszámítva ez volt az egyetlen lehetőség, amikor a toktól megszabadulhattam.
Minden torna passzív és aktív mozgatásból állt. A passzív rész hossza negyed és fél óra között változott, attól függően, hogy hogy bírtam. Ilyenkor hanyatt fekvésben egy gépre kellett felfektetnem a jobb lábszáramat, valamennyire hajlított térddel. A gép ezután a törzsem felé tolta a lábamat, amitől a térdem behajlott. A maximális hajlásszög mindig úgy volt beállítva, hogy a végén egy kicsit feszüljön az ízület. Nagyon furcsa érzés volt, az egy hónap rögzítéstől teljesen elmerevedett. Olyan volt, mintha egy hosszú, nem túl rugalmas műanyag lapot építettek volna be a lábam térdkalács felőli oldalába. A passzív mozgatásnak tulajdonképpen az a célja, hogy ezt a merevséget feloldja.
A nyújtás teljesen simán ment, hiszen nyújtva rögzítették a lábamat. Ez a járáshoz nagyon fontos, enélkül a láb nem képes a testsúlyt megtartani a lépések közben. A kezdeti hajlás nálam 30 fok körül volt. A hajlásszöget mindig a nyújtotthoz képest mérik, nem a lábszár és a comb között. Így a nagyobb szög nagyobb hajlást is jelent, 0 fok a teljesen nyújtott. Térdprotézisnél legalább 90 fokos hajlás elérése a cél, mert ez kell ahhoz, hogy lépcsőn váltott lábbal lehessen közlekedni. Nálam a gyógytorna végére 120 fokot sikerült elérni, ez kb. a maximum, amit egy mesterséges térdtől várnak. Valamennyit még ez után is javult, szerintem olyan 15-20 fokkal tud most kevesebbet a műtött térdem, mint az egészséges.
Az aktív torna némelyik gyakorlata felért egy kínzással. Ennek célja az, hogy az ember képes legyen akaratlagosan is mozgatni az ízületet, és hogy az izmok minél jobban megerősödjenek. A hosszú passzivitás miatt az izmok teljesen elgyengültek, és a műtét eleve megviselte őket. Ez akkor nem látszott, mert a lábam eléggé be volt dagadva, de elég látványos mennyiségű izomtömeget vesztettem. A műtött lábam még most is láthatóan vékonyabb, mint a másik. Az egy hónap kényszerpihenő alatt a seb már nagyjából begyógyult, úgyhogy legalább az nem fájt.
Teljesen szokatlan érzés az, hogy az izmok nem reagálnak úgy, ahogy az megszokott (sőt, sokszor sehogy). Minden mozdulatra nagyon erősen kellett koncentrálnom, és akkor sem mindig sikerült. Volt olyan, hogy ha elég sokáig próbáltam valamit elkezdeni, akkor egy ideig semmi nem történt, majd anélkül, hogy éreztem volna a helyzetváltozást, egyszer csak sikerült, amit próbáltam. Egy ilyen gyakorlat volt az, amikor az ágy szélén ülve a lelógatott lábamat kellett megemelnem. Ez azért van, mert a műtét utóhatásaként nem csak az izomerő csökken, de az érzékelés is sérül valamennyire. A mozgás során az agy folyamatosan tájékoztatást kap az izmok feszességéről, ez ilyenkor nem működik teljesen jól, a feszességérzékelő receptoroknak is regenerálódniuk kell.
Mivel az izmokból szinte semmilyen visszajelzés nem érkezett, a lábam meg tökéletesen formátlan volt (ekkor még eléggé be volt dagadva, és végig volt fáslizva), fogalmam sem volt arról, hogy merre lehet a térdkalácsom. Ezeknél a gyakorlatoknál fontos, hogy ne forduljon sem kifelé sem befelé a láb, nekem nagyon nehezemre esett erre figyelni.
Állítólag már az is segít az idegpályák regenerálásában, ha csak elgondoljuk a mozdulatot, persze minél többször. Ez elején teljesen reménytelennek tűnik sokszor, hogy egy mozdulat valaha sikerülni fog, de érdemes minél többet próbálkozni, előbb-utóbb mind rá lehet venni az izmokat, hogy rendesen működjenek. Otthoni gyakorlásnál nekem segítséget jelentett az is, ha megcsináltam az adott mozdulatot a másik lábammal, és közben megfigyeltem, hogy milyen izmok hogyan működnek, vagy bizonyos gyakorlatokat egyszerre végeztem mindkét lábammal. A kórházi gyógytornánál a gyógytornász segít mindenben, nekem sokszor volt olyan érzésem, hogy ő csinálja helyettem a gyakorlatokat (ez persze nem volt igaz, egyből észrevette, ha valamit nem teljes erőbedobással csináltam).
Minden gyakorlatot ágyon fekve, vagy ülve kellett csinálnom, még nagyon messze voltam attól, hogy akár csak részleges testsúllyal a lábamra terheljek. Sok gyakorlatot egyedül nem is tudtam megcsinálni, csak a gyógytornász segítségével, de a két hét alatt látványos javulást értem el. Ezt persze akkor nem éreztem, mert a gyógytornász a fejlődésemmel azonos ütemben egyre nehezítette a gyakorlatokat is, úgyhogy minden torna ugyanakkora kihívást jelentett, mint az előző. Az aktív mozgás mindig le volt maradva valamivel a passzív mozgáshoz képest. A kórházi gyógytorna végén aktívan nagyjából 90 fokos hajlást tudtam elérni, gravitáció ellenében (pl. hason fekve térdhajlítás) még kevesebbet. Ebben az volt a furcsa, hogy mindig nagyobbnak éreztem a hajlítást, mint amilyen valójában volt, ha hátranéztem a lábamra, mindig meglepődtem.
Annak ellenére, hogy torna közben néha elég kellemetlenül éreztem magam, minden alkalommal nagyon jót tett. Torna után sokkal kevésebb fájdalmam volt, mint előtte. Ez a mai napig így van. Ha valamiért megerőltetem a térdemet, akkor tud fájdalmas lenni, de ha egy-két alkalommal végigcsinálom a gyógytornás gyakorlatsoromat, ez teljesen elmúlik.
Az aktív hajlásnak megfelelően a tokot is állították, úgy, hogy az általa megengedett maximális hajlásszög egy kicsit mindig kevesebb legyen, mint amire az ízület képes. Ennek köszönhetően sokkal jobban aludtam, sokkal kényelmesebb volt a fekvés. Annak ellenére, hogy már hajlott a lábam valamennyire, igyekeznem kellett minél több időt nyújtott, felpolcolt lábbal töltenem, egyrészt, hogy a duzzanat csökkenjen, másrészt amiatt, hogy el ne vesszen a teljes nyújtás képessége.
