Eleinte az udvaron sétáltam fel alá kb. 6x10 méteres távokat. Ez is rettenetesen kimerített. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha visszanyerjem az erőmet, de valahol muszáj volt elkezdeni.
A műtét után két hónappal tettem meg az első hosszabb sétámat. A háztömb körül. Mankóval. Úgy elfáradtam, mintha a Kinizsi 100-at gyalogoltam volna végig, viszont ezután rohamosan fejlődtem. Pár nap múlva már egy buszmegállónyi távot is le tudtam sétálni, majd pihenés után vissza.
Közben fokozatosan elkezdhettem elhagyni a mankót. Eleinte a lakáson belül mászkálhattam mankó nélkül, szigorúan tokkal. Ez nagyjából június közepén volt, a műtét után úgy két és fél hónappal. Augusztus elejére már teljesen elhagyhattam a mankót, csak hosszabb sétákhoz kellett használnom. A biztonság kedvéért mindig a kocsiban volt, mikor mentünk valahova, de egyre ritkábban volt szükségem rá. Valamikor ekkortájt a toktól is teljesen megszabadultam. Már elég kellemetlen volt a viselése, egyrészt a meleg miatt, másrészt azért, mert ahogy elkezdhettem hajlítani a lábamat, egyre könnyebben lecsúszott, és a térdnél lévő csukló valahova a sípcsontomhoz került, így elég nehéz volt lépcsőn közlekedni. A tépőzárak is kezdték elengedni magukat, állandóan kinyíltak a legkisebb erőltetésre is.
Augusztus elejére már segédeszköz nélkül is képes voltam megtenni kb. 2x2 buszmegállónyi távot, közben kisebb pihenéssel. Szeptemberben elmerészkedtem egy rövidebb kirándulásra, nem túl nehéz terepen. Nagyjából másfél órát sétáltam. Az egyenletlen terep miatt nagyon óvatosnak kellett lennem, elég lassan haladtam, mintha tojásokon járkálnék.
A lábam kezdte visszanyerni az erejét, szeptemberben közepétől már önállóan tudtam közlekedni, de az ízület még elég bizonytalanul működött. A legkellemetlenebb (és ez a mai napig előfordul, ha fáradt vagyok), hogy a térdem hátra tud csuklani egy picit. Ez valószínűleg nem negatív hajlás, csak teljesen egyenes a lábam. Ugyanolyan érzés, mint amikor előre csuklik össze az ember lába, csak ez megáll az ízületi tok megfeszülése vagy a protézis kialakítása miatt. A lényeg az, hogy ilyenkor teljesen át kell helyeznem a testsúlyomat a másik lábamra, hogy ki tudjak kecmeregni ebből a helyzetből. Kívülről úgy néz ki, mintha megbotlottam volna.
A hirtelen terhelést még nagyon sokáig nem volt képes viselni a műtött lábam. Ez egyrészt akkor volt gond, ha a szembe jövő járókelők elől hirtelen oldalra kellett volna lépni. Na, ezt nem tudtam megcsinálni, próbáltam messziről elkerülni mindenkit, ha nem sikerült, akkor ütköztem... A másik problémás helyzet az volt, amikor a másik lábam megcsúszott (pl. lépcsőn lefelé). Ilyenkor a testsúly hirtelen a műtött lábamra terhelt, ami egyből megadta magát, úgyhogy az ilyenekből legjobb esetben is hosszas szerencsétlenkedés lett, mire visszanyertem az egyensúlyomat. Szerencsére nagyobb esés nélkül megúsztam, de ez inkább csak az óvatosságomnak volt köszönhető.
Így visszaolvasva nagyon lassúnak tűnik a javulás, de amikor benne voltam, rohamos fejlődésnek tűnt. Szinte minden napra jutott valamilyen újabb dolog, amit meg tudtam csinálni, vagy egy kicsit jobban ment, mint előző nap. Nehéz időszak volt, de tele volt sikerélménnyel. Igazából az volt a legnehezebb, hogy nem tudtam, mennyire fogja visszanyerni a térdem a mozgásképességét, sokat segítettek a mindennapi kis sikerek abban, hogy lelkileg ne törjek teljesen össze.
