Az őrzőből visszakerültem a kórterembe. Pont egy 4 napos hétvége volt (talán május elseje miatt), mindenkit hazaengedtek, aki élt és mozgott. Én nem nagyon mozogtam és alig éltem, úgyhogy maradtam. Egy ilyen műtétnél ha nincs semmilyen komplikáció, két hétig tartják a kórházban az embert. Ebből a két hétből egy hétig egyáltalán nem tudtam fölkelni. Mivel teljesen üres volt a kórterem, anyukámnak megengedték, hogy bent maradjon velem, ez nagyon nagy segítség volt.
Mielőtt az őrzőből kikerültem volna, megkaptam az utolsó adag fájdalomcsillapítót a gerinckanülbe, utána már nem kértem többet. Kipróbáltunk valamilyen fájdalomcsillapító tablettát, az is remekül működött, úgyhogy másnap reggel kihúzták a kanült. Ennek nagyon örültem, mert a kanül csöve végig a hátamra volt ragasztva, és az állandó háton fekvés miatt már eléggé nyúzta a bőrömet a rengeteg ragtapasz. Legnagyobb meglepetésemre a csont egyáltalán nem fájt, ezzel nagyon nagy szerencsém volt, csak magát a sebet éreztem, de ez sem volt elviselhetetlen fájdalom.
Valószínűleg a vérveszteség miatt nem nagyon volt étvágyam. Az olyan ételeket, amiknek erősebb illata volt, egyáltalán nem tudtam megenni, úgyhogy leginkább üres rizst, főtt krumplit, gyümölcsöket és zöldségeket ettem. Húst, meg édességet egyáltalán nem kívántam. Ez sokáig megmaradt, még azután is, hogy hazamentünk; egészen addig, amíg meg nem erősödtem valamennyire.
Az osztályon töltött első pár napon annyira gyenge voltam, hogy az ágytálat sem tudtam egyedül használni. Két kézzel kellett megkapaszkodnom az ágy fölött lévő kapaszkodóban, így tudtam felemelni magam annyira, amennyire kellett. A katétert meghagyták, amíg megerősödtem valamennyire, úgyhogy szerencsére nem kellett sokat küzdenem ezzel. A műtét után egyébként is célszerű sokat inni, de a katéter miatt még inkább, így kisebb az esélye a hólyaghurutnak. Amikor már kicsit jobban voltam, a katéter kezdett kényelmetlenné válni, úgyhogy kihúzták. Nem kellemes érzés, de ki lehet bírni. Kaptam valamilyen tablettát, ami szintén a húgyúti fertőzések megelőzésére szolgál, szerencsére nem is volt semmilyen ilyen jellegű problémám.
Ezután végre megszabadulhattam a kórházi hálóingtől, és hordhattam a saját ruháimat. A kötések miatt csak rövidnadrágot tudtam fölvenni, gondolom a hálóing is praktikus ilyenkor.
Nagyjából egy hétig csak a hátamon feküdni és ülni tudtam, ez nagyon kényelmetlen volt, főleg hogy magamtól szinte sosem alszom háton fekve. A keresztcsontom környéke annyira elzsibbadt, hogy még napokig érzéketlen volt azután is, hogy hazaengedtek. Ezen segített valamennyire a paskolás, meg a gyógytorna. Úgy egy héttel a műtét után tudtam először félig az oldalamra fordulni. Ha a derekam mögé tűrtem a takarót, akkor így is tudtam maradni egy ideig, így kicsit visszatérhetett az élet a zsibbadt részekbe. Egy idő után teljesen az oldalamra is tudtam fordulni. Ez nem volt teljesen kényelmes a felpolcolt lábam miatt, de jobb volt, mint állandóan háton feküdni. Elég nehéz volt megcsinálni, két kézzel kellett a matrac szélébe kapaszkodva az oldalamra húzni magamat, úgyhogy nem csináltam gyakran.
A lábamat továbbra sem mozgathattam, csak a trombózismegelőző torna volt engedélyezve: körzés és integetés a lábfejemmel. Ez élénkíti a vénás keringést, minden ágyhoz kötött beteggel érdemes minél gyakrabban csináltatni. Szintén a trombózis megelőzésére kaptam minden nap egy injekciót a hasamba, ezt még azután is kellett folytatnom egy hónapig, hogy hazaengedtek. A gyógytorna nálam a karjaim és a törzsem átmozgatására szolgált, ez is jót tett a zsibbadás ellen.
Nem emlékszem pontosan, hogy minden nap volt-e kötözés, vagy csak kétnaponta. Ilyenkor leszedik a kötést, áttörlik a sebet fertőtlenítőszerrel (ez eléggé kellemetlen), és újra bekötik. A seb elég ijesztő látvány nyújtott, ebben szerepe volt annak is, hogy a műtét előtti fertőtlenítéshez használt szer az egész lábamat narancssárgára festette, az a fertőtlenítő meg, amit kötözéshez használtak piros volt. A seb kék cérnával volt összevarrva, úgy nézett ki, mint egy kötözött sonka. A protézis miatti vágás több mint 50 centi, belülről megkerüli a térdemet. Az érműtét miatt volt még egy 20 centis sebem is. A csöveket elég hamar kihúzták, ettől eléggé féltem, de végül nem volt fájdalmas.
A sok kötés miatt akkor sem zuhanyozhattam volna, ha ki tudok menni a zuhanyzóba. Maradt a lavóros megoldás. A rongy (mosdókesztyű) jobban bevált, mint a szivacs, mert jobban le lehet vele mosni a tusfürdőt. A fürdés fénypontja az volt, amikor a végén egy kicsit áztathattam az egészséges lábamat a lavórban. Ezt az egyik őrzős nővérkétől tanultuk.
A műtét után napokig lázam vagy hőemelkedésem volt, ez a nagyobb műtéteknek normális mellékhatása. Amíg volt hőemelkedésem, intravénás antibiotikumot kaptam. Mikor már 1-2 napig lázmentes voltam (úgy 9-10 nappal a műtét után), megszabadultam az utolsó függeléktől is, az infúziós branültől, ezután már tablettás antibiotikumot kaptam, ezt kellett még szednem azután is, hogy hazamentem.
A trombózismegelőzés miatt a műtött lábam combtőig, a másik térdig volt fáslizva. Reggel és este újrafásliztuk. Ez kétemberes feladat volt: valaki tartotta a lábat, a másik fáslizta. Nagyon furcsa volt, hogy semmilyen tartása nem volt a lábamnak, össze-vissza nyaklott. A lábszáramnál fogva emelték fel, nyújtott helyzetben, ha egy kicsit is behajlott az nagyon kellemetlen volt a húzódó varratok miatt. A másik lábamat saját magamnak fásliztam.
Egy héttel a műtét után kaptam meg a tokomat, ami a lábamat rögzítette nyújtott helyzetben. Nagyjából a combom tetejétől a lábszáram alsó harmadáig tartott. Ezek a tokok tépőzárakkal rögzíthetők, és térdben állítható, hogy mekkora hajlást engednek meg, két oldalt fém sínekkel. A tok, amit a klinikán adtak, elég szerencsétlen konstrukció. Elég nehéz is volt, a tépőzárai meg leginkább mindenhez szívesebben tapadtak, mint a saját ellenoldalukhoz. Elvileg a TB 1 tokot támogat évente (támogatással volt 17000Ft), hát, ezek a tokok messze nem bírják 1 évig. Én összesen talán 5 hónapot hordtam, de egy idő után már mindenféle darabok törtek le róla, a tépőzárak meg folyamatosan szétnyíltak a legkisebb terhelésre is.
Ezzel a tokkal állhattam fel először. Ez gyógytornász jelenlétében szokott történni, az ember magától a műtött lábával azt sem tudja, hogy szálljon le az ágyról. Először csak fölálltunk, és egy járókeretre támaszkodva ácsorogtam egy darabig, nagyjából fél percig, aztán leesett a vérnyomásom, úgyhogy fekhettem vissza. Másnap újra próbálkoztunk, akkor már jobban ment. Mivel az összes járókeret nagyon alacsony volt, az alacsony vérnyomásom miatt nem volt szerencsés, előre hajolva mászkálnom, és már egyébként is volt tapasztalatom könyökmankóval, nagyon hamar áttértünk arra.
Gyengébb, szédülős vagy idősebb betegeknél a járókeret a szokásos megoldás, mankóval nehezebb egyensúlyozni. A klinikának vannak járókeretei, de érdemes inkább sajátot bevinni, mert kevés van. Vicces, amikor 6 ágyhoz kötött beteg osztozik két járókereten. Roppant találékonyan el tudtuk juttatni egymáshoz a keretet, ha épp nem annál volt, akinek kellett. A járássegítő eszközt is támogatja a TB, de ugyanannak az embernek nem írnak ki egyszerre járókeretet és mankót is. Érdemes végiggondolni, és a gyógytornásszal megbeszélni, hogy melyik a megfelelőbb. A keret általában nagyobb stabilitást nyújt, viszont nem nagyon lehet vele lépcsőn közlekedni. Érdemes minél előbb kiíratni és beszerezni, hogy megfelelő magasságúra beállított eszközzel lehessen gyakorolni. Ezeket is meg lehet venni a klinika gyógyászati segédeszköz boltjában. Nekünk volt már régebbről mankónk, úgyhogy azt használtam.
Mankónál vigyázni kell arra, hogy vizesen rettenetesen csúszik, különösen csempén. Ez akkor is így van, ha csak éppen nedves. Mivel a műtött lábat nem szabad terhelni (és nem is lehet, én remekül ugráltam fél lábon, amikor kicsúszott a műtött lábam melletti mankó, amíg vissza nem nyertem az egyensúlyomat), érdemes erre nagyon vigyázni, és fölmosás után megvárni amíg teljesen föl nem szárad a padló.
A mankóval amíg bent voltam a kórházban, csak kórterem másik végéig sétáltam el, meg vissza, ez éppen elég fárasztó volt. A műtött lábamat egyáltalán nem volt szabad terhelni, csak letehettem a földre. Nem is lett volna erőm fölemelve megtartani. Kb. 10 nappal a műtét után tudtam először kimenni a mosdóba. Nagyon furcsa érzés volt járkálni, az izmok nem tartották rendesen az ízületet, minden lépésnél kattogott, meg kongott, pedig a toktól nem is tudtam behajlítani. Az sebészem azt mondta, ez normális, és el fog múlni. Tényleg elmúlt, viszonylag rövid idő alatt.
Szokták javasolni, hogy minél többet üljön ki az ember az ágy szélére a műtött lábat lelógatva. Ez nekem nagyon kellemetlen volt. Ahogy letettem a lábam a földre, rögtön úgy éreztem, szét akar szakadni a bele toluló vér miatt. Mivel az ágy elég magas volt, egy székre kellett raknom a lábamat, de még így sem volt valami kényelmes. Inkább fölálltam és sétálgattam, akár 5-6 lépést is... Normális esetben nem ennyire gyengék a protézises betegek, a két csípőprotézises (nem rákos, porckopásos) szobatársam két nappal a műtéte után már vígan mászkált. Nekik már a műtét után pár nappal bemozgatni az ízületet. A tumorprotézis komolyabb műtéttel jár, több időt kell hagyni, hogy a csonttal összenőjön, és több izmot érint a beavatkozás, úgyhogy emiatt jóval lassabb a felépülési idő a sima ízületi protézisekéhez képest.
